Petróczy András fotókiállítása elé
Ülni egy tengerparton, nyári délutánban, hűvös szellő enyhíti a forróságot, fürdőruhában, felrakott lábakkal, mellettünk egy kisasztalon kávé, cigaretta, ha épp dohányozni lenne kedvünk. És nincsen semmi dolgunk, csak szemlélődni; figyelni az előttünk hömpölygő hatalmas vizet, a parton elvonuló nőket, vagy épp férfiakat, az öregeket, az arra kóborló kutyát. Órákat ülni, néha kortyolni a rég kihűlt kávéból, és talán nem gondolni semmire. Nem gondolni arra, mi lesz néhány pillanattal később. Nyújtani azt a néhány köztes másodpercet, az űrt, mialatt fordul az idő.
Mert végül is néhány pillanat alatt dől el minden. Az egyik pillanatban még nem vagyunk, a másikban már vagyunk. Az egyik pillanatban még magunk vagyunk, néhány pillanattal később már hozzánk tartozik valaki. Most még a járdán állunk, de néhány pillanat múlva már leléptünk az úttestre, s visszavonhatatlanul elindultunk valahová. Most még jövünk valahonnét, aztán már a metróállomás lépcsőjén kapaszkodunk felfelé. Kiisszuk az utolsó csepp kávét is, fényt lövünk a 36. filmkockára is, majd felállunk a székről, kiragadva magunkat a magunk komponálta képből. Az egyik pillanatban még itt vagyunk, néhány pillanattal később már nem itt. Az egyik pillanatban még vagyunk, a másikban már nem vagyunk.
Az esély, a kibúvó abban a bizonyos köztes néhány pillanatban lakozik. Amikor eldöntjük, hogy a mellettünk ülő hátára tesszük a kezünket. Amikor még ott állunk a buszmegállóban, már nem emitt, még messze az amottól, s talán még a buszt sem választva ki. Céllövölde és körhinta között. Egy félhomályos kocsma előtt a teraszon, egy sötét sétány rácsai között.
Petróczy András fotói ezeket a néhány pillanatokat határolják körül: az egyik most készült, a másik néhány pillanattal később. Nem tudjuk pontosan, hol vagyunk. Nem tudjuk – bár talán sejtjük –, hogy mi történt néhány pillanattal az első kép előtt. S nem tudjuk – csak talán sejtjük –, mi lesz azután. Nem ismerjük a szereplőket. Nem tudjuk, ki honnan jött, s merre tart. Nem tudjuk eldönteni azt sem, hogy az összetéveszthetetlenül Szajna-parti padon barátok vagy szerelmesek ülnek. De néhány pillanattal később összehajolnak, ez bizonyos.
Ennyit tudunk: hogy közben eltelt néhány pillanat. Vagyis annyit, hogy az idő létezik. És még benne vagyunk mi is. Talán nem készül róla tárgyi bizonyíték, de néhány pillanat múlva valami más lesz, valami végérvényesen megváltozik, vagy épp ugyanúgy marad.
De addig van még néhány pillanat.
Elhangzott 2003. május 17-én Szigetszentmiklóson, a 4. Arnolfini (Idő) Fesztiválon, Petróczy András Néhány pillanattal később című fotókiállítása – az Arnolfini Galéria A6-os tárlata – megnyitójaként.