Jelen fesztivál a retró jegyében zajlik, ezért is esett a választás arra, hogy Kováts Albert gazdag és szerencsére még sokáig tartó életművéből a nyolcvanas évek második felének grafikai munkásságát mutassa be ezen a kiállításon.
Izgalmas és néha veszélyes vállalkozás egy korábbi korszakot önmagában bemutatni. Nem csodálhatjuk, ha kevesen is vállalkoznak rá, legfeljebb csak óriási retrospektív, tehát a teljes – és esetleg már lezárt – életművet egyben bemutató tárlat egyik szakaszaként. A jelenlegi viszont nem ilyen jellegű visszatekintés, hanem egy kiválasztott korszak önálló bemutatása. Ugyanakkor a retró kifejezésben olykor hajlamosak vagyunk valami pejoratív mellékízt érezni, és a jelenlegi, művészeti viszonylatban felmerülhet a gyanú, hogy vajon ezek a rajzok retrók-e, a szónak ebben a kellemetlen értelmében. Vagy, hogy divatosabban tegyem fel a kérdést: aktuálisak-e még?
Válaszom természetesen az, hogy igen, még akkor is, ha illene hosszasan kifejtenem, hogy mi tesz valamit aktuálissá, hogyan oldható fel az a paradoxonnak tűnő kérdés, hogy például egy reneszánsz alkotást aktuálisabbnak érzünk egy kortársunknál. Ennek részletesebb kifejtése helyett elmondok két szempontot, nem titkolt szándékkal a rajzokra vonatkoztatva, melyek számomra aktuálissá, mindenkor-aktuálissá, örök érvényűvé tesznek egy művet, vagy, mint jelen esetben, egy műcsoportot.
Az egyik ilyen jellegzetesség a teljesség, a másik az őszinteség. Nézzük meg, miként jelentkeznek ezek a kritériumok a kiállított rajzokon.
Teljesség. A képek nagy részén tájakat látunk. Tájakat, vidékeket, területeket. Sivatagokat, hegyeket, kerteket. A teljességhez tartozik, hogy nemcsak természetes természetet, hanem a természetes természetet imitáló mesterséges természetet is megláthatjuk: függőkertet és zárt kertet, valamint a mesterséges természet kispolgári változatait: a melegházat és a konyhakertet. Sőt, az egész felügyelet alá kerül, hiszen az egyik képen megjelenik a vár és az őrszem.
Az egész világ megjelenik, de talán még fontosabb, hogy hogyan. Azaz, milyen minőségű az a művészi leképezés, mely a teljességben bemutatott világot elénk tárja? Itt kapcsolódhatunk másik kategóriánkhoz, az őszinteséghez. Ez nem feltétlenül jelent túlzó, magamutogatásba hajló komolyságot, hiszen tudjuk, hogy az őszinte és őszintén is felvállalt játékosság a legtöbbször sokkal nehezebb, mint a görcsös nagyot-mondás.
Ha sikerül így kitágítanunk az őszinteség jelentéskörét, rögtön szembetűnnek olyan értékek is a grafikákon, melyek elsőre rejtve maradtak, várva, hogy hozzáértő szemmel vizsgáljuk őket. Ilyen érték például a rajzok minden játékos megjelenése ellenére is feltűnő bátor öncélúsága. Nem előképek, azaz hagyományosan valami érthetetlen okból reprezentatívabbnak tartott olajképek előtanulmányai, hanem önmagukban bízó, értékeikkel tisztában lévő alkotások.
Ez teszi érthetővé a gondos kidolgozást. A művek absztrakció és figurativitás, tudatosság és ösztönösség – ha tetszik: ész és szenvedély – határán mozognak, de ez a polaritás nem jogosít fel félmegoldásokra. Az, hogy az üres papír előtt ülve még nem tudhatjuk, mi és milyen lesz a végeredmény, kies sivatag vagy dús növényzetű hegyoldal, nem jelenti azt, hogy a körvonalazódás során nem kell annak belső törvényszerűségeit felvállalni. Ez az őszinte és komoly játékosság eredményezi a gondos képkialakításokat. A hol kanyargó, hol élesebben megtörő körvonalak szépségét, a nagy üres felületek és a sűrűn bevonalkázott, bepöttyögtetett vidékek ellentétéből eredő harmóniákat, a kiérlelt kompozíciós megoldásokban rejlő esztétikumot.
Ezen a ponton viszont az őszinteség újabb dimenzióit nyitja meg. Valóban megnyitja, ugyanis a művek nemcsak önmagukért, hanem megalkotójukért is helytállhatnak. Ennek kritériuma persze – immár nem meglepő módon – ugyanúgy a hiteles alkotói hozzáállás. Ha viszont ez a művekben tükröződni látszik, úgy a mű őszintesége az alkotó érdemévé válik. A fent említett grafikai értékek természetesen nem a művekből születnek, hanem alkotójuk konzekvens hozzáállásából, mellyel bátran felvállalja azokat az esztétikai értékeket, melyeket már két évtizeddel ezelőtt is vallott.
A művek szépsége átíveli ezt az időtávlatot. Ugyanúgy tetszenek és alkotójukat ugyanúgy értékeljük, mint egykor. Akkor hol itt a retró?
Elhangzott 2007. május 19-én Szigetszentmiklóson, a 4. Arnolfini Tavaszi (Retró) Fesztiválon, Kováts Albert: Melegház című, az Arnolfini Galériában bemutatott kiállításának megnyitójaként.
Fotók: Szigeti Tamás, Zsubori Ervin.