Kelemen Katalin textilművész kiállításának megnyitója.
Kedves Barátaim, amint bizonyára sokan tudják, tudjátok, az 1960-as, 70-es években a kortárs képzőművészet mostoha korszakát élte Magyarországon, legalábbis ami a nyilvános megmutatkozást és a hivatal szimpátiáját illeti. Talán csak a mostani egészen fiatalok nem hallottak még betiltott kiállításokról, megtorpedózott tárlatszervezésekről, féllegális és illegális kiállításokról. Sem pedig ravaszkodásokról, amikor is a nem-hivatalos művészek a kiállítást „munkabemutatónak”, állami intézmény rendezvényének álcázták, vagy valami rendhagyó kiállítóhelyet kerestek.
Ám a művészet bizonyos helyzetekben a vízhez hasonlóan viselkedik: érvényes rá a hajszálcsövesség és a közlekedő edények törvényszerűsége. Minél szűkebb a cső, a folyadék annál magasabbra emelkedik. Az egyik helyen lenyomott törekvések másutt törnek felszínre. A progresszív hajlandóság 1968-ban harcolt ki legális formát, méghozzá váratlan helyen: a kultúrharc kevésbé szem előtt lévő terepén, az iparművészetben, azon belül is a textilművészetben. Sőt, a textilesek élcsapata ezen az elismert, klasszikus ágazaton belül akart létrehozni új műfajt. Ennek első jeleként nyílt meg a Textil falikép ’68 című kiállítás. Már az elnevezésben is a változás jelei mutatkoztak: a „kép” szó valami másféle szemléletre, öntörvényűségre utalt. Vagyis mintha kirajzolódtak volna egy valóban új, autonóm műfaj körvonalai.
A körvonalak két év múlva teltek meg tartalommal: a progresszív élcsapat elérte, hogy Szombathelyen megszülessen a Fal- és Tértextil Biennálé. A cím fontos, egyben egy új műfaj neve is: a tértextil legális térfoglalása forradalmi esemény volt, nem csupán az úgynevezett iparművészetben, hanem a magyar művészeti élet egészében is. Egy alkalmazott művészeti területből autonóm ágazat, új műfaj vált ki, melynek szakmai kritériumai a képzőművészetéivel álltak szoros rokonságban. Sőt, gyakran kifejezetten képzőművészeti művek születtek kelméből és más lágy anyagokból. A felszín alá szorított progresszív képzőművészet társadalmi szerepét egy jó időre egyéni kiállításokon, biennálékon és művésztelepeken a textilművészet radikálisan új formái vették át.
A forradalmak lecsengenek, de a vívmányaik tovább élnek. Az avantgárd hév szűnt egy idő múlva, de a technikai újítások, a birtokba vett új anyagok és formálásmódok, a kísérletező kedv felszabadulása olyan lényegbevágó változást hozott, amely máig jelen van a textilművészetben. Kelemen Kata a forradalmárokat követő második generáció tagja. Eddigi életművében tovább éltek a tértextil-forradalom eredményei. Munkáiban az eredeti tehetséget érvényre juttató szakmai leleményt és ötletességet láthatunk, és indíttatást technikai s formai újításokra. Feltehetően ezt az eredetiséget méltányolták a díjosztók, amikor az idén március 15-én Ferenczy Noémi díjjal honorálták munkásságát.
Az eredeti vonás, ami szorosan vett szakmájában kiemeli őt társai közül, a textilen belüli képzőművészeti hagyomány tudatos vállalása és továbbfejlesztése. Ez azt jelenti, hogy a képépítő-szerkesztő törvényszerűségek hangsúlyozott figyelembe vételével komponálja műveit. Szokta is mondani, hogy művészete a festészet és a textilművészet határvonalán áll. Aláhúzza ezt finom szín-érzékenysége, mondjuk így: kiváló kolorista. A hagyományos képalkotási mód és az anyag többnyire merőben újszerű használata csak rá jellemző, sajátszerű együttest alkot az elkészült műben. A nagy méretben elkészülő munkáinak általában rajzi, grafikai előzményei vannak. Ezek a kis képek önállóan is megálló, autonóm művek.
A két bemutatott munkájának egyike tértextil – amennyiben szabadon felfüggesztendő, két oldalról szemlélhető mű. Árulkodó jelek a címe. A művész szeret úgynevezett jelekkel operálni, jelekkel kompozíciót építeni. Ezek változatos, lazán geometrikus formák, melyekhez nem kapcsolódik konkrét jelentés; a nézőre bízatik, hogy a műbeli kontextusuktól és önnön hangulatától függően hogyan értelmezi, vagy inkább miként érzi a sugalmazásukat, jelen esetben azt, hogy miről is árulkodnak a jelek. De mintha borongós hangulatot érezhetnénk. Ellentétes hangulatú viszont a Kaleidoszkóp, ez a falra kívánkozó mű. Formája a művész által szívesen alkalmazott csíkokra, hosszúkás képformákra épített kompozíció. Itt aztán a Kelemen Kata-féle jelek bőséges és derűs áradását szemlélhetjük. Öröm a szemnek megfigyelni a jel-formák játékos mozgását, a színmezők harmonikus egymást-követését.
Kellemes szemlélődést kívánok.
Fotók: Elek Dániel.