Nagyjából a pandémia idejére tehető, hogy elkezdett foglalkoztatni a kollázsolásomban a terek és az idők egyesítése. Akkor, minden szörnyűség ellenére, az volt az érzésem, hogy ilyen nem volt még, hogy a Föld lakóinak életét egy időben ugyanaz a probléma veszélyeztesse. Úgy neveztem el magamnak ezt a helyzetet, hogy egy „univerzális térbe” kerültünk. Ez az akkor magamnak kreált fogalom aktívan belefolyt alkotói ügyködésembe, s azóta is foglalkoztat, miként lehet különféle időbeli történéseket a kollázs, az assemblage és a művészkönyv eszközeivel egyesíteni. Konkrétan: régi és új anyagok egyesítésével időtlen történeteket kreálni.
Alapvető munkamódszerem a keresés és találás, kivárás és egyesítés vonalán képzelhető el. Begyűjtöm az inspiráló anyagokat, nézegetem őket hosszan, elraktározom a látványt az agyamban, és ha felbukkannak a megfelelő elemek a horizonton, kezdődhet a munka.
Leningrad–Berlin című, hétrészes minisorozatom is ily módon jött létre, körülbelül ötven év alatt. Ennél a szériánál, a megszokottól eltérően, csak két elemből áll mind a hét kollázs. Az összetevők közül a színes Leningrad-anyag nagyon régen megvan. Az eredeti képek egy több lapból álló képeslapmappából valók, melyet a papám hozott 1968-ban Leningrádból. Fogalmam sincs, miért volt nekem olyan fontos ezt megőrizni, és a költözések során, országhatárokon át, mindig magammal vinni. Most már nyilván úgy látom, hogy a cél ez a sorozat volt, de ez már a misztikum hatóköre.
A városunkban, Stuttgartban, az a szokás, hogy ha valakinek már nem kell valami, akkor kirakja a ház elé, és akinek megtetszik, hazaviheti. Sok tárgy talál ily módon új gazdára, én például többek között bonszaicserepet, könyvespolclétrát, romos állapotban levő, de reanimálható növényeket gyűjtöttem be így. A picike Berlin fotóalbumot is az utcán találtam.
Mindenképp játszani akartam a hatvanas évekbeli monokróm fotókkal. Először egy cimborám néhány versét illusztráltam ebből, de minél többet lapozgattam a kis könyvet, annál gyakrabban szólongatott valami belülről, hogy ilyen perspektívákat, kompozíciókat én már láttam valahol. Mígnem egy dobozban, ahova valami egész másért nyúltam, előbukkant a kis leningrádi mappa. Legnagyobb örömömre tökéletesen összepasszoltak a képek. Az arányok. A témák. Az idő.
Nem is tudom, jó szó-e ide az „egyensúly”? Talán inkább „egyidejűség” lenne a megfelelő. Mindenesetre amikor megtudtam a 2025-ös Arnolfini Fesztivál témáját, hosszú, terméketlen kísérletezés után hírtelen szemem elé furakodott ez a sorozat, amit még senkinek nem mutattam meg, sehol nem állítottam ki. Ez volt újra a „kivárás” ideje.
Kivártam az alkalmat. Öt-hat év fiók után ez most az ősbemutató. Voilà.
Elhangzott 2025. 5. hó 25-én, a 25. Arnolfini (Egyensúly) Fesztiválon, az Arnolfini Galériában, Lakner Zsuzsa Leningrad–Berlin című kiállításának megnyitójaként | Riportfotók: Kovács Zoltán, Zsubori Ervin | > Kiállítás