Ugyanarra a füstszagra ébredt, amelyet a nagy tűz idején érzett az erdő közepén álló erdészházban. Nem látta az eget, és a fákat se a tisztás körül, csak valami ingadozó, folyton alakot váltó, szürkén lebegő, áttetsző gomolygást, és a szag, az a kesernyés, fojtó, csípős szag megnehezítette a lélegzetvételt, és újra és újra fulladásba torkolló köhögésre ingerelte. Még szinte félálomban kelt fel az ágyból, hogy ösztönösen becsukja az ablakot, és mielőtt visszafeküdt volna, kilincsre zárta az egyébként mindig nyitva álló erkélyajtót is. Ahogy a hajnali napsugarak átderengtek a függönyön, megvilágították alant a félmeztelen, barna férfitesteket is, amint dorongokkal csapdossák a száraz füvön egyre közelebb hatoló lángokat, és látta a tűzoltóautókat is, ahonnan vastag vízsugarakkal öntözték a lángra kapó fákat. Minden mozgott, gomolygott, és nem tudta eldönteni, hogy a vadon ég-e újra, ahol a kis kolónia él a fekete őslakosság szomszédságában, vagy még az álom szekerén ül. Az volt az érzése, hogy valamilyen átjáróban botorkál, és nem tudja eldönteni, előre fusson-e, vagy vissza a sötét semmibe.
Kidugta a lábát a takaró alól, és kiült az ágy szélére. Igyekezett teljesen felébredni és elhessegetni a rémálmot, amelyet az esti híradóban látott film idézhetett elő, akárcsak az előző éjjel, és azt hajtogatta magában, hogy ez nem igaz, nincsenek erdőtüzek itt, ahol él, az öreg fák szegélyezte Amerikai út biztonságosnak ítélt villájában, abban a picinyke lakásban, ahol az utóbbi időben a legjobban érezte magát. Újra eszébe jutott a háború, a lerombolt városok, és azon gondolkozott, hogy a történelem mindig kitermeli a maga diktátorait. Zsigerből utálta a hatalmaskodókat, a parancsosztogatókat és a parancsvégrehajtókat is.
A füstszag azonban sehogyan se akart elmúlni. Felállt, nyújtózott egy nagyot, az öklével megdörzsölte a szemét, és odament az ajtóhoz, hogy újból kinyissa. Akkor látta meg, hogy az egyik szomszéd a nyári hőségben elszáradt falevelekből és a tavalyi, száraz gallyakból rakott füstölgő máglyát piszkálja. Szomszéd, július vége van, és tűzrakási tilalom, kiáltott le a második emeletről. Az miránk nem vonatkozik, válaszolta a másik, tempós nyugalommal folytatva a tűz élesztgetését. Hiába mondta neki az asszony, hogy bejön a füst, abba kellene hagyni a tüzelést, a rend fontosabb, jött a válasz, egyébként is be lehet csukni az ajtót, tette még hozzá, és mérgesen hangosabbra állította a híreket a telefonján, lezártnak tekintve ily módon a kora reggeli beszélgetést. A legfontosabb most stratégiát váltani és a béke oldalára állni, tüzet oltani sem lángszóróval szokott menni az ember, a szankciós politika szemmel láthatóan nem működik, jelentette ki egy magabiztosnak tűnő hang a péntek reggeli adásban. A szomszéd helyeslően bólogatott, és újra megpiszkálta a hamvadó tüzet.
Megjelent az Arnolfini Paperbook 37. kötetében.
