Géczi János: Újra
Az ablakon benézve a többiekre,
anyjára, apjára, csapat rokonságra,
meglátta magát az üveglapon. Benne
megjelent a mögötte álló égvilág.
Aztán rálelt a tekintete a teste
alakját viselő remegő fényfoltra,
majd az alakját megszerző árnyékra
s arra a pontra, ahol mindkettő kimúlt.
Kiderült újra, hogy több szíve van, s minden
szívhez tartozik a teste egy darabja.
Nem gondolta eddig magáról, hogy csakis
többes számban létezik, annyi alakban,
amennyi számban vannak. Irgalom, édes-
anyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is.
Géczi János: Újra 2.
Újra nézi, mert nyarat látni visszatér,
tapasztalja, nem azt találja a kertje
asztalán a szétömlött fényben amellyel
találkozott a július méhedöngésében.
Tekintete, az üveg mézen, áthalad
a hetek, a hónapok falán, s mit tisztán
érzékel közeledve, annak elérve
a közelébe megváltozik. Birs barnul
a tányéron hol pohók rétesalma ült,
a csontnyelű kiskésen rozsdásodással
tölti ki életidejét az élsugár.
Szabódarazsak luggatják, kerek foltra
folt, a damaszkuszi rózsa szirmainak
maradékát. Aki ilyen közel jutott
a kerti asztalhoz, annak két szemmel kell
még látnia? – eresz alól fecske cseveg,
illegeti tollát, készül Afrikába.
Géczi János: Újra 3.
A gémek, mint test nélkül a lelkek,
fölemelkednek s a földön hagyják
hátra nehéz árnyékukat: a nyelv
egyenruhájában hasalnak egymás
mellett, csukaszürkén, de egyik
sem hasonlít a másikra, nincs közös
részük. Egy sötét foltban azonban
gondolat lapul. Hiányzik még róla
a jel, hogy tudni lehessen miféle
angyalszerzete a téridőnek.
Megjelentek az Arnolfini Paperbook 37. kötetében.
