ÚjraÍrások > Székelyhidi Zsolt versei

Vízszent

Virágnak újra

Újra
tenger
és újra
függöny-
lebegés.
Ezer fokos
párahabokba
nyúlunk,
kiterített
arcunkra
hőlég,
fölénk
gőzfürdő.
Hártyavékony
tükör
nyakunk
köré.
Kinn vagy benn
meztelenebbek
a mozdulatok.
Tengerkútból
nyurga,
kettős
kürtő:
testünkben
gerjedő
gejzírlé.
Emlékkötegelt
kettősségünk
logaritmikus
feloldozása
a tengeri
tömbben.
Minden
mozdulatunk
ezer,
csöndes
hullámcsapás.
A víz ölelése
körbe, akár
Poszeidoné,
roppant
horderejű,
és mi
megkapaszkodva
szorítjuk össze
egymást
a döntő
percben.
Szigetként
emelkedünk,
öntőformák
kitörésben.
Ha minden
kihűl majd,
suttogod,
szent
tüllvízbe
újramárt
minket
halkan a
halkéz.

Szívszomj

Újra
megrázom
azt a szívet,
szakadjon,
hulljon, ha
érett vagy túl
piros körben
a kéreg.
Megkér, hogy
mondjam el
lassú-szelíden
legnehezebbjét
a régi
esésnek.
Mesém
túl hosszún
szikkadó mondat.
Rázása, szója
véget sem ér.
Szenved.
Szomja gyűl,
szája csúcsozott,
csonthéjas mag.
Enged.
Megrázó
szemében
nézhetem
magam.
Adom a kérget,
hozzá a húst is,
erős, rőt rostokat.
Meghúzom magam.
Hergel.
Ezt, csak ezt
adni, kacagva
rám néz,
valamit kéne
hozzá
nyújtani még.
Adom a szervet
is végül,
adom a vért
vereségül,
harapom össze
a szám, hogy
legyen teljes
embernyi a
megszakadás.
És jó lesz, jó,
hallgat el,
szívlel,
nem dohog már.
Komolyul.
Jelentős
esése
lesz annak,
ahogy
velőtrázó
szemében
szótlanra
sírom
magam.

Fogad

Újra
lesüllyedsz
hozzám a vízbe.
Feszengsz,
csapongsz.
Áttetsző
mozdulatok
merüléskor,
még a melegben,
de én sem
brillírozok.
Értenem kéne
nagy fesztávú
terved.
Belégzésnyire
tőled
pászmák
szelte, szűkös
fénycsövek
futnak a mélybe.
Tudni
téged
fentről
lefelé
egyre
világosabb.
Te, mint
a vízszint
minden kis
matatása.
Víztükröm
feszítése.
Lassan
rúgkapálva
hajtok
színed alatt.
Kinyúlsz,
hozzám férsz,
felfogsz.
A terv,
bugyogsz végre,
hullámokba
gyűlni,
nőttön nőve,
míg végül
lényegtelen lesz,
mibe keveredtünk.
Feltölteni
engem a cél,
döngöd.
Kitátod a szám,
ömöljön,
keringjen belül
a tenger.
Teljes testem
a terv, búgod,
színültig lenni
bennem.
Belégzésnyire
tőled
megfeszülök,
felnyílok.
Torkom
a kezedben.
Újra hát,
bejössz.
Elnyellek
az őszi
elázás
előtti
fényben.


Megjelentek az Arnolfini Paperbook 37. kötetében.