Egy gasztroperformansz bevezetője.
A repeta szónál kevés szó alkalmasabb a szinesztézia fogalmának demonstrálására. A repeta szó hallatára megjelenő képnek íze, illata, textúrája, színe, zamata, zsírossága vagy fényessége, formája, szaftja-leve van. De mindenekelőtt mennyisége. Terjedelme, számossága, kiterjedése. Az, hogy több, hogy sok, hogy annyi, amennyit én akarok. Nem annyi, amennyit adnak, ami nekem jutott, amennyi az én porcióm, részem. Amennyit más gondolt nekem elégnek, megfelelőnek, kielégítőnek. Hanem amennyit én szeretnék, kívánok, sőt megkívánok, vágyok, érzek. A repeta nem az evésről szól, hanem a zabálásról, a kielégítetlenségről, az elemi ösztönökről, a felfalásról. A civilizáció áthágásáról, az orgiáról, a szabályok és keretek pillanatnyi megtagadásáról.
Hű, azért ez már nem igaz. Mert a repeta éppen hogy arról szól, hogy vehetsz még egyszer, na jó, esetleg kétszer, hogy mégis van egy kis engedékenysége az úrnak, hogy kapsz egy kis ráadást, hogy most az egyszer az örömök nem arra az egytányérnyira korlátozódnak, hanem megmutatják neked a határátlépés gyönyörét, még egy fél merőkanállal.
Amikor Ervin barátunk – áldassék a neve naphosszat – jelentkezett a jubileumi fesztivál címével, a Retrospektívvel, hogy hogyan tudnánk azt gasztroartilag megformázni, akkor azon minutumban ott volt, adta magát kérés nélkül a repeta, mint az ismétlés fogalmának gyomortáji megjelenése.
A gond csak az volt, hogy ennek a Retrospektív fesztiváli Repeta performance-nak már abban az első, legelső pillanatban illata volt, mégpedig semmivel össze nem téveszthető, nyálcsorgató, ellenállhatatlan, jellegzetes, szaftos, magyaros, zsigeri illata. Sült kolbász. Semmi más.
Merthogy az Arnolfini fesztiválok kétdeká(d)nyi sorában felvonultattam én már indiait és mexikóit, absztrakt szendvicseket és mogyorómellbimbós muffinokat, túrótortát, ezerféle salátát, barokktól a posztmodernig terjedő ételkölteményt, az úri közönség idegeit borzoló halkocsonyát és még százféle étket. De az agytekervények járataiba egyik sem tudott olyan mélyen belerágódni, mint a sarki hentes műhelyéből, és szégyenszemre nem az én jó kis konyhám melegéből származó sütnivaló kolbászka. Hát így jártunk. Vannak dolgok, amik legyőzhetetlenek, erősebbek, nyomulósabbak, erőszakosabbak, agresszívebbek, mint mások. Amik jönnek a maguk tankszerűségével, szállonganak-terjengenek, és beisszák magukat a vágyainkba olyan mélyen, hogy azt semmiféle indiai-mexikói-olasz fűszervarázs vagy akár békebeli monarchiás finomkodás sem tudja legyőzni.
Mert a sült kolbász verhetetlen, a maga végtelen egyszerűségével, primitív ösztönlénységével. Ahogy egyesíti magában a sült szalonna hasonlóképp ellenállhatatlan illatát a legmagyarosabb, legautentikusabb, leghazaibb, kalocsai mintás terítő nélkül is helyjelölőként működő fokhagymás-paprikás illattal. És ahogy mégiscsak egyedi, mindentől különböző, csak rá jellemző sült kolbász illata van. Amiből bizony bármikor képes az ember repetázni.
Pedig a Facebookon Társ-ként megjelölt hozzátartozómmal kiskéshegyig menő vitába keveredtünk az esemény kapcsán, hogy az én eddigi gasztroperformance-aimnak nem súlyos, megszégyenítő meggyalázása-e ide, retrospektív előadásként más tollaival ékeskedő sült kolbászt hozni? Meg hogy miért kell ezzel a magaskultúra (zárójelben urbánus) élvezetét célzó eseményre ennyire alantas, övalatti érzékiségeket benyomni, miért kell a képző-alkotó-szellemi művészeteket belefojtani a sült kolbász tocsogó, paprikapiros muskátliablakos, kalocsai mintás szaftjába.
Hát én meg erre csak annyit tudtam tisztelettel megjegyezni, hogy azért, mert finom.
De hogy azért tényleg ne csak a sarki hentes performáljon ezen a jeles napon, felidézném az elmúlt tizenöt fesztivál (hihetetlen, fantasztikus vagy Ervin!) liblingjei közül az indiai lencsesalátát és a Kentucky káposztasalátáját is.
Az ismétléshez pedig jó étvágyat, a la Kolbász újratöltve.
A kolbászokat beszerezte és megsütötte, bevezetőjét felolvasta: Hoffmann Márta. A sütésben közreműködött: Elek Tamás. Fotók: Barbély Virág, Elek Dániel, Kovács Zoltán.
