Vass Tibor: < Bibinke és > a tizenegy halak

Készecske a Nagy Bibinből

A költészet nem gyerekjáték, ezek lehetnek anyám utolsó szavai,
falakból szerzem neszüket, apáméit is:
fiam, nyolcvanegy vörösszárnyú keszegem,
nótámat kérd majd évfordulókkor nagyobb kívánságműsorokban,
mindegy, ki adja elő, csak a köszöntésben legyen szóvá téve,
hogy nyolcvanegyet nyomorgatunk anyáddal, és hogy gratulálsz hozzá,
fogadd meg tanácsom, rokonszenvezd a halat,
mert halszagún igéző az élet, szálkássá nélküle nem nőhet verstermet.

Nyissunk újabb verstermet.
Halfalain használt, száraz teafilterekből nőjön nagyra pár,
s cérnával legyenek körbepólyálva.
A fogást gönciektől Kakon szeresse el Bolygó Szuzanniás.
Hány világ összekúsz. Adjunk róla számot,
a versszakok prímképlete miért ennyire változó.
Az van, hogy első pontban Kakon élek. Kettőben jönnek teázni a gönciek,
csinálódnak belőlük műtárgyak, nem a gönciekről beszélek,
a használt teafiltereikről, és Stuttgartról, ahonnan bebolygul Szuzanniás,
és halmagáévá teszi a technikát. Stuttgartnak is art az égvége,
minden kezdet művészetben égződik.
Ha Kakon van Kakssák tér, akkor vannak Kakssák feel-terek.
Országok egyesülnek, ívnak, szakadnak.

Csehszlovákiában nyomják nyolcvanegyben, százhetvenkét színes táblával,
Miskolcon nyomják, karácsonykor, szüleim a kezembe,
könyvünkkel azoknak a természetkedvelőknek kívánunk segítséget nyújtani,
akik – megúnva a városok szürke egyhangúságát,
mindent elborító szürke porát és kibírhatatlan zaját –
kimenekülnek a házak közül
. Természetkedvelő akarok lenni,
hosszúval unni meg szürkeségeket. Kakon kapóra jön átgyalogolható folyó,
rejtelmes sziget, Toman, Felix és Hísek műve, A természet képekben,
köszönöm neked, Csehszlovákia, hogy megtudom tőled,
miért nem élnek kispettyes macskacápák a Hernádban,
mitől szivárványos nagyanyám ökle,
a fenékjáró küllő nem a vízbedobott bicaj kilátszó része,
a közönséges tok itt sem pisztolytáska,
menyhalnak anyám nem a menyét szólítja.
Itt van minden, amit a halakról tudni akartál,
csak nem merted megkérdezni. Tizenegy, elégvérű halak. Kassák, amint
növendék szavakra horgászik. Csalimadár szól:

ez a teafilteres, cérnapólyás halképzés leng Bolygó Szuzanniás mogyoróbokrán,
elöl az énhal, jobb esetben én, belőlem egyedül.
S lógnak még mihalak, jobb esetben tíz,
Csokonai Mihal, Tompa Mihal, Fazekas Mihal, Vörösmarty Mihal,
Ladányi Mihal, Babits Mihal, Váci Mihal, kísérő legyen Táncsics, Munkácsy,
Károlyi, Pollack, ők ugyan csak annyira hal, mint a tinta, meg az ebi, nevükben.
Levükben legyenek nótársak, ki-ki erővel vagy anélkül szeresse.
Mindegy, ki adja elő. Nagyok a kívánságműsorokban.

Bolygó Szuzanniás, ettem egyszer süllő halászlevet.
Sellőnek olvastam elsőre, biztos azért.
Gondoltam, nem lehet nagy szám, oszt közben meg mégis.
Úgy képzeld, kifaggattam a pincért, mitől olyan oszt-krémes. Hát a süllőtől.
Sokat segített tehát, ráadásul házajándékba felszolgált haltepertős palacsintát.
Haltepertő, ettől a szótól is odáig vagyok.
(Az osztrigát már nem is merem mondani, mert Verhovinám volt, nem Rigám.)
Attól is, hogy a lazac felúszik a Metróból a Hernádon keresztül
az Ifjúság utcába, ívni lehet róla a halverset.
Tizenegy halak bokros teendői csüggnek Kakján szótlanul. Kakssán. Jótlanul.
Miként fogom szorítani rég nem látott halanyám.
Alany ám, és mit állít az állítmány,
haladó szellemek
szárazon megússzák, ím, haluk szála nem görbül, szárazon szárazulnak.
Egyen meg téged a nagy, Kakjon be,
halnak halával halj, ha nem hiszed szótartónak a szemmesémet.

Történik pedig,
hal vagyok, hal nem,
túl azon a tengeren, túl kurta farkakon, egy halfar a fogójával betolat Kakon,
halszemoptikakkal láttat, ékeperspektívából.
Egy halászról van szó, ékes hallopóról. Ikesről, s akkor: hallopik. Kakkodik.
Szerethet, mert kopogtatás nélkül jön be, nem áll meg a hallban,
egy kis szoba közepén találja magát,
szóba hozza halszagát, szabadkozik szavak bűze mián.
Jut eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat,
kívánom, állni látsszék az idő, mely alatt kimondom: a bárszekrény elszaladt.
Idegvérű állatok üstbe ment terve, haltsunk főtt előttük.
Halatlanul lesz érdekes a helyzet,
az árkot bokornak, a bokrot ároknak nézzük, tizenegy halak leszünk,
halfarak, fogójuk.

Hala istennek (korr.: Istennek) röpül felém anyám.
Mindig is jól tudott szárnyas halat játszani,
tanított rá hasztalan engem is. Van egy agy a családban, ami úgy szárnyashal el,
hogy felmutatja halból a tizenegyet. Lukas garas, annyi vér a tudásom.
Szóval tessék rám figyelni, mert öröktől fogva tudom, mitől dögluk a légy.

Itt vannak ők, tizenegyen. Fulladoznak. Kodály szerint fullra dóznak.
Ennyi halnak lenni: Kedély-módszer.
Ha van halj, akkor nem csak kígyózz van, akkor van tehénzz,
hosszú hal, rövid ész,
az ördög három arany halszálka.
Ím, Mózes itt e csöppke bokorban, halhírét költöm.
Halakról vagy jót, vagy mennyi semennyit.

Most búcsúzom, és elmegyek, amiidőnk lejárt. Bolygjatok, Szuzanniák,
tizenegyezzetek meg egymás közt, halak.
Nyolcvanegy vörösszárnyúzzatok, keszegek, alakuljatok, Csehszlovákiák.
Örök halával, az Agy (Bibinke)


Lakner Zsuzsa Tizenegy halak című kiállításának megnyitójaként elhangzott versét felolvasta Vass Tibor, a mogyoróbokor alatt. Fotók: Kovács Zoltán.