S. Nagy Katalin: A terasz

Fesztiválmegnyitó

Hajnali vallomás az Arnolfini–Zsubori házban – 2002. 10. hó 12., 6 óra 36: se sötét, se világos, de október, s ez bizonyos.

Kívül van vagy belül? Összeköt vagy elválaszt? Ki adja meg a kérdéseinkre a választ? A létezés fenséges pillanatai a teraszon: esőkopogás, hajnali ragyogás, hosszú árnyék az őszben, madarak távoli üzenete, illatok a Duna és a konyha felől.

Hogyan kell élni?

A ház a helyhez kötötté vált emberi lét közepének szimbóluma (Jerikó és Catal Hüyük, azaz 11 ezer, illetve 8,5 ezer éve). És persze magát az embert szimbolizálja, aki megtalálta állandó helyét a világmindenségben. Távoli törzsi kultúrákban a ház a közösség összejöveteleinek színhelye, rituális szövetség centruma.

A mélylélektan szerint is a ház az álomban a legfontosabb jelképek egyike: ami a házban történik, az bennünk történik, mi magunk vagyunk a ház! És persze az anyaöl a születés értelmében.

De akkor mi a terasz? Kívül van vagy belül? Szülőcsatorna? Kilépés a külvilágba vagy visszatalálás a házba, a családba (a tékozló fiú megtérése vagy eltávozása)? Inkább a kerthez tartozik vagy a házhoz? Az alkimista szimbolikában a terasz védett hely, olyan területet jelent, ahova csak nagy nehézségek leküzdése után, hatalmas erőfeszítések árán lehet belépni egy keskeny kapun át. A középkori kolostorok kerengői és teraszai az elveszett Paradicsom másának felfogott idilli kerteket fogtak körül, ez volt a Boldogok Szigete.

A látomásos, mitologikus világképekben a kiválasztottak juthatnak a Boldogok Szigetére, Eliziumba, az üdvösség honába, az ígéret földjére, Eldorádóba, a mesebeli szigetekre.

Ilyen sziget lehet a család. A terasz, amelyen át beléphetsz és megtisztulhatsz, vagy elmenekülhetsz és hosszú, keserves utazások után visszatérhetsz.

Ma, két nappal egy szimbolikus esemény után, mi más juthatna eszembe a szigetszentmiklósi teraszról, mint a béke másik szigete: a szigligeti alkotóház nagy anyaöl-terasza, amelyről két szobába vezet az út, avagy két szobáé, a 16-os és a 17-es számúé a közös terasz. A 16-osban képzőművészek dolgoznak, s olyanok, mint én, aki szeretne a teremtés közelébe jutni, s mert nem tud a semmiből világot alkotni, mint az istenek földi helytartói, a művészek, így legalább a titkaikat, álmaikat, módszereiket próbálja ellesni és értelmezni. A 17-esben – prímszám, aszimmetrikus szám, magányos szám, páratlan szám (azaz maszkulin), mágikus szám – szóval a 17-esben olyan költők s írók írnak, akikről tudni lehet, hogy ehettek Isten tenyeréből, ihattak a Léthe vizéből.

1989. március 18-án ez íródott a közös szigligeti teraszon egy kis könyvbe:

„Kedves Katalin! Nyitott erkélyajtó, pléd a térden, négy nyitott könyv, tele szép képekkel, nem messze a felütött Biblia, kézügyben a kis gép, a barokk zenét játszó kazetta: így találtam ma reggel, így kell élni, igen. Sok szeretettel: Kertész Imre.”

Legyen nektek is üzenet ez a pár sor, tőlem, aki egész eddigi életemet különböző teraszokon töltöttem. Se kint, se bent. Összekötve és elválasztva. családban és egyedül. A saját törvényeim szerint, mert nem vagyok képes sem Istené, sem a másoké szerint.


Elhangzott 2002. október 12-én, a 3. Arnolfini (Terasz) Fesztivál megnyitójaként. Felolvasta: Horváth Ira. Fotó: Vargha János.