Semmi sincs, mi visszahúzza
Az emlékháló szétszakad
Száll magasba tó hattyúja
És mindent, mindent hátrahagy
(Részlet a Dhammapada-ból)
Tanúként hallgatnak meg itt. Ebbéli minőségemben esküdnöm kellene, hogy az igazat, és csakis a színtiszta igazat mondom. De nem esküdnék meg rá, mert fogalmam sincs, hogy mi a színtiszta igazság, büntetőjogi felelősségem itt, most, amúgy sincs.
Na de mi van akkor, ha a tanú nem akar emlékezni. Mert felejtett. Mert nincs kedve. Mert megfenyegették és ezért fél. Mert a hallgatást választja. Pedig jó volna részletesen foglalkozni a tárggyal, ha már meghívtak.
Tanúként vagyok itt, mert a vendéglátó házaspár egyik esküvői tanúja én voltam. Tanúként ugyanakkor azért is, mert állítólag én lennék az, aki e rendezvény gazdáit az Arnolfini házaspárhoz hasonlította. Hogy olyanok lennének ők, mint Giovanni és Giovanna Arnolfini az 559 évvel ezelőtti híres képen.
Mintha így történt volna, legalábbis az archívum létrehozóinak legendáriuma így őrizte meg. Írásos nyoma ennek nincs, sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet.
Azért is hívtak meg ide, hogy az emlékekről beszéljek, valaminek a kezdetéről, méghozzá az Arnolfini Archívum indulásáról, megalapításának körülményeiről. Kiindulási pontom a Welcome to New York című diaképes, zenés előadás. Felhőket nézünk, lassan vonulnak a házak, közterek felett, meg egy szerelmes férfi szemével láttatott nem is szép, inkább gyönyörű nőt, aki különböző utcákon, tereken sétál, ül, borozik, szereti a férfit, aki éppen az objektív rideg lencséjét villantja felé. Felhőket és a felhőtlen boldogság képeit.
Dokumentum jeszty? Nem. Mindez időtlen. Persze benne van a megőrzés kényszere, a rögzítés igénye.
Vannak, akik szeretnek megőrizni mindenfélét. Tejfogat, kopott plüsskutyát, londoni metrójegyet, zsírkrétával rajzolt szívet, egy kirándulás képeit, göndör tincset, szakadt nyakkendőt, üres parfümös palackot. Miért őrzik meg ezeket a tárgyakat? Mert emlékeztetni akarják magukat arra, ami lehetett, és meg is történt. De mi is történt valójában? Nem tudjuk, de nem is érdekes.
Most itt állunk, nézzük a diákat. Mélázunk, hogy mi is e diák hitele?
Proust híres regényfolyamában kétféle emléket különböztet meg. Az egyik, amelyik váratlanul tör elő valahonnan a tudat mélyéről, méghozzá azért, mert valami spontán érzet előhozza. Mindenki hallott a Madleine keksz, meg a hársfatea ízének keveredéséről, de a regényben ennél sokfélébb az a kiváltó ok, egy fasor látványa, egy WC szaga elképesztő emlékrohamot indít el az elbeszélőben. Aztán van a másikfajta emlék, ami inkább dajkamese, sztori, anekdota, amolyan régi időkre emlékszel még, volt egyszer rég. Rég volt, igaz se volt.
Tanúként hallgattak meg itt. Olyan szemtanúként, aki vakszöveget mondott.
A szöveget a szerző távollétében Hoffmann Márta olvasta fel. Az illusztrációk az Arnolfini Archívum Welcome to New York című filmjének (diaképes előadásának) részletei; fotók: Zsubori Ervin.