A századokon átívelő prezentáció hat műalkotásról részletesen gondolkodva, további kettőt pedig épphogy csak súrolva hívott szellemi és vizuális kalandra, a képzőművészetben megjelenő játék-motívum apropóján.
Nyilassy Sándor és Ziffer Sándor festményét Tamás a kertben, természetes fénynél mutatta be, a többi munkát a projektor zümmögésétől – és Bartók Béla Gyermekeknek című zongoraciklusának Kocsis Zoltán által megszólaltatott hangjaitól – kísérve zárt térben, kivetítve idézte meg.
Kifent bajuszok és pitykék
Néhány hete, egy Békés megyei pénzintézetben folytatott egyeztetést követően, ebédelni mentünk, amikor vendéglátóm mosolyogva mesélte, hogy ez egy olyan hely, ahol egymás szórakoztatására is rendszeresen alkudoznak bármilyen ügyben. Nagyjából hasonló történet elevenedik meg Nyilassy Sándor Lókupecek című képén is, amihez már személyes emlékem is van – azon kívül, hogy édesapám nagyon szerette –, amennyiben előbb egy volt kollégám, majd jó feleségem társaságában volt szerencsém az ónodi vásárt belülről is látni…
Maga a mű a hazai plein air és posztimpresszionista törekvések egyik kedves darabja. Ragyogó fények, színes és jellegzetes ruházat. Olaj, vásznon. Az a szerethető és jól elhelyezhető méret, ami szinte bárhol otthon van, és sehol nem zavar. Bátor ecsetkezelés, gazdag faktúra – olyan jólesően „zsíros”, mint a képen látható kifent bajuszok és pitykék. Meg persze elkésett úgy legalább harminc évvel, mint mindenki, néhány kivételes magyar festőt leszámítva.
Nézzük az arcokat és a tekinteteket! Becsaptál, vagy én verlek át? Szimpatikusak, de azért ne feledjük a kést vagy borotvát a csizmaszárban, ami néhány kupica pálinka vagy egy férfias nézeteltérést követően hamar előkerülhetett, még a vigasság részeként… Akinek fontos a tisztességes üzlet, jobb, ha távol tartja magát tőlük! Fontos a választott jelenet, ami a tágas szabadtéren játszódik. Mennyi minden fér bele…
Eldöntendő kérdés, vajon a megélhetéshez szükséges bevétel megszerzése kezelhető-e játékként. Mondjuk, annak a számára, aki az egyetlen értékesíteni való állatáért szeretne minél többet kapni, mert különben üres marad a tányér a gyerekek előtt is! És egy gazdasági társaság működéséhez szükséges forrás bevonásának feltételei? A választ nyilván az elfoglalt pozíció dönti el, de legfőképp a jelenetben játszott szerep szabadságának mértéke. Ha ugyanis mondhatja bármelyik szereplő, mint gyerekkorunkban, hogy én ez vagy az leszek, akkor szerintem igen, lehet játék. És ha már szerep, akkor a színház mindig játék? Nagyon remélem, hogy igen, játék. A tragédia is. Tragikus a pillanat, amikor a színház maga a történelem.
Ha az alkotó művészetről gondolkozhatunk, a muzsikát is említeni kell. Mondjuk, Bach saját gyerekeinek írott zongoradarabjait, vagy Bartók Gyerekeknek címzett sorozatát, ahol külön meghatározott cél volt a népzenei alapok megismertetése. Ezeket a műveket gyakorolni, előadni, azt hiszem, olyan játék, ami tanít. Minden játék, pláne, ha közös idősebb játszótárssal, testvérrel, esetleg szülővel taníthat is, meg példamutatásra is alkalmat ad. Egy határhoz érkeznénk a hétköznapi élet és a játék között? Javaslom, ne vizsgáljuk, inkább használjuk, szeretettel, okosan, tanítva.
Sűrű szövetű mese
A játék tengernyi féle lehet, tekintsünk id. Pieter Bruegel Gyerekjátékok című művére. A szerencsések láthatták nemrég Bécsben, az életmű nagy része mellett; sajnos én nem tartozom közéjük.
Úgy gondolom, az a tengernyi elfoglaltság, amit itt számba vehetünk, pontosan mutatja a gyermeki és művészi fantázia határtalanságát, ami miatt egyebek mellett jó volt gyereknek lenni, és jó ma is. Akkor is szórakoztatóan jó a látványba feledkezni, ha nyilvánvalóan így soha elő nem fordult. Ha ez az önmagunkat a játéknak átadó pillanat megvalósul, akkortól vagyunk a játék részei, addig csak szemlélődők. Kell ehhez bátorság is, mert ha a része lettem, akkor a személyiségemet fedtem fel, s már nem takar a „viselkedés”.
A játék szabadsága viszont bőven megérheti a kockázatot. A XVI. századi flamand festészetnek ez a remekműve falemezre készült, a kor elérhető legkiválóbb olajfestékjeinek – helyi fejlesztés – használatával. Elképesztő aprólékossággal, példaértékű térszerkesztéssel. Azt, hogy létezett-e ilyen, vagy legalább hasonló németalföldi utca valamelyik településen, mindenki döntse el maga. Olyan a kompozíció, mint egy megelevenedett, nagyon sűrű szövetű mese. Adekvátnak és szerencsésnek gondolom a realista előadásmódot, mert így a játékok mibenléte félreérthetetlen. Elgondolkozhatunk, hány játékot, hány mozdulatot ismerünk fel, hányat játszottunk magunk is, vagy szerettünk volna. Egy igazi álomvilág. Az álom és a játék, azt képzelem, közel állnak egymáshoz. A játék természeténél fogva elemelkedik a valóságtól, akkor is, ha szabályok alakítják a menetét.
Halálos játék
Ennek a kavargó, sohasem volt forgatagnak az ellenkezője Vincent van Gogh Éjjeli kávéház néven ismert munkája. Itt nincsenek remények, minden mozdulatlan. A színek és fények vakítanak, bántóan élesek, és minden valóságos. Aki ebbe a képbe nem borzong bele, az világnézettől függően áldja a mindenhatót, vagy örüljön a szerencséjének, hogy eddig köze sem volt a kilátástalansághoz. Ilyen mérhetetlen nihil, harapható csend és mozdulatlanság talán az orosz klasszikus irodalomban érzékelhető csak. Itt a játék ordító hiánya került ábrázolásra, pedig a biliárdasztal szabad, a posztó sértetlen, és a világításra sem lehet panasz.
Van az a játék, amivel nem szabad játszani – hallom nagyanyám óvó, feddő hangját! Olaj, vászon, 72×92 centiméter, van Gogh jól kezelhető standard mérete. És most beszéljen a mester maga. Arles, 1888. szeptember 8-a. Vincent 85. levele Theónak (részlet):
„Néhány valóban rossz hét után javult a helyzetem, és ahogy a gond, úgy az öröm sem jár egyedül. Ugyanis miután állandó pénzügyi nehézségeim vannak az átkozott fogadósokkal, kitűnő dologra határoztam el magam. Írtam a fogadósomnak, aki mindenek ellenére nem rossz ember, és közöltem vele, hogy a neki haszontalanul kifizetett rengeteg pénz miatt megbosszulom magam. Megfestem vacak odúját, hogy behozzam a kiadásokat. A fogadós, a postás – akit már egyszer lefestettem –, az éjszakai lumpok legnagyobb örömére három éjszakát átvirrasztottam, hogy fessek, és nappal aludtam. Gyakran elevenebbnek és színesebbnek látom az éjszakát, mint a nappalt. Arról mindenesetre lemondtam, hogy a fogadósnak fizetett összeget a festészet segítségével rakjam zsebre, mert ez a kép a legocsmányabbak egyike, amit valaha is festettem. Jóllehet más, de valahogy mégis a „Krumplievők” fajtájából van.
Megkíséreltem a piros és a zöld színnel kifejezni az emberek borzalmas szenvedélyeit.
A vérpiros és a sötétsárga terem közepén egy zöld biliárdasztal és négy citromsárga lámpa látható, fényük narancs és sárga színű. Ez adja az ellentétet az üres és szomorú teremben alvó kis csavargók alakjainak különféle zöld és vörös színeivel. És emellett a lila és a kék ellentéte. Így áll szemben pl. a biliárdasztal vérpirosa és sárgászöldje a kis, kecses XV. Lajos-kori íróasztallal, amelyen egy rózsaszínű csokor áll…”
A mű fontosságát Vincent számára a levélhez mellékelt pontos vázlat is érzékelteti. Illetve maga a levél, amennyiben legbizalmasabb társát beavatja. A kép, a kávéházat kívülről mutató párdarabjával együtt, három nap alatt készült, van Gogh ezekben a hónapokban megszokott tempójához mérten lassan. Itt nem egy pillanat impressziója áll előttünk, hanem egy talán eljátszott életekből kirakni való mozaik. Abban az összefüggésben, amit a kép rögzít, már érvényüket vesztették az emberek és az emberi értékek. Élőlényeket és tárgyakat látunk, de már nincs sugárzásuk, csak a lámpák rendelkeznek aurával. A szereplők már sok mindent megtettek, és még bármit megtehetnek. Az idő valószerűtlenül megnyúlt, mint egy fekete lyuk eseményhorizontjánál, ahol a történés utolsó pillanata rögzül. Aztán már fény sincs. Csak a kép van egyben, a történet és szereplői szétestek. Ez egy halálos játék!
Gyermeki összpontosítás
Lazítsunk, egy egészen más világgal. A boldog, erősen koncentrált játék egyik remek példája Szinyei Merse Pál Horgászó Félix című festménye. Személyes emlékemet is hadd osszam most meg: talán ez volt az első olyan árverésen szereplő – és számomra fontos – kép, amit láttam leütni, és amiért reménytelenül fájt a szívem, a Blitz Galéria aranykorában.
A művész unokája itt nyilvánvalóan passzióként lógatja a zsinórt a vízbe, olyan boldog, őszinte, gyermeki összpontosítással, amin talán mosolygunk, de tudjuk azt is, hogy abban a pillanatban az egész tudatát kitölti a mozdulatlanág, a figyelem, ami a csali rebbenésére vár. Az anyaga olaj, falemezen. Meglepően kicsi! De értékelhetjük ezt akár az intimitás, a törékenység, a múlékonyság érzékeltetéseként is. Talán a festő is játszott? Remélhetően igen.
A történet előadása itt nem olyan aprólékos, lassú, mint Bruegelnél. A pillanat megragadása fontosabbnak látszik, amihez a viszonylag nagyvonalúbb ecsetjárás megfelelőbb. Félix ruházata ugyanúgy boldog harmóniát üzen, mint a környezete. A színek finomak, tompák. A festékréteg vékony, egy szeretni való történethez ennyi bőven elegendő. A sarkok környékén szinte befejezetlen. A környezet és a kép egyetlen szereplője kicsattanóan egészséges. Gyerünk a szabadba, a jó levegőre! A család ma élő tagjai közül tanúja voltam Szinyei Panni néni dühkitörésének, aki nehezen dolgozta fel a kép piacra kerülését. Ez a kép „ebek harmincadjára jutott” egy privát galériában – véleménye szerint. Pedig dehogy!
Bronzba öntött pillanat
Azért, hogy a művészeti műfajok közül a szobrászat se maradjon ki, Szentgyörgyi István Bigéző fiú című bronzszobrát gondoltam felvillantani. Az 1920-ban készített neoklasszicista mű a Magyar Nemzeti Galéria kevéssé forgalmas B portájánál van kiállítva, így alighanem sok kiállítás-látogatónak elkerülhette a figyelmét.
A szobor egy régen igen népszerű játék közben ragad meg egy kulcspillanatot: azt, amikor a játékos teljes koncentrációban a kihegyezett fadarab – a bige – végét készül úgy megütni, hogy az a levegőbe emelkedjen, s ott ismét eltalálva minél messzebbre repíthesse azt. A szoborból harmónia, letisztultság és tökéletes mesterségbeli tudás sugárzik, nem véletlenül kapta meg annak idején a főváros nagydíját.
Kártyázókkal dúsított csendélet
A játék tematikában akár külön előadást is megérhetne Paul Cézanne Kártyázók című, öt képből álló posztimpresszionista ciklusa, amelyet az 1890-es évek első felében festett. A ciklus egyik darabja, 250 millió dollár körüli árával, jó ideig birtokolta a világ legdrágább festménye címet, de ma is dobogósnak számít az örökrangsorban.
Cézanne köztudottan nagyon lassan dolgozott, egyes csendéletein például a hagymák azért néznek ki úgy, ahogy kinéznek, mert egyszerűen kicsíráztak, mire a mester befejezte a képet. Ennek megfelelően, a potenciális modellek körében sem volt különösebben népszerű, s ő maga sem szeretett élő modell után festeni. A Kártyázók esetében úgy talált olcsó és működő megoldást, hogy környékbeli napszámosokat szerződtetett a feladatra… Érzelmek nem is igen látszanak a szereplőkön, akik leginkább egy csendélet alkotóelemeinek tűnnek, hasonlóan a felbillenő asztalhoz, a ferde síkokhoz, vagy a megcsillanó üveghez. Mégis, a kompozíció ereje, a színek dinamikája, a formák játéka olyan összhatást sugároz, amelynek alapján megérezhetjük, Cézanne életműve miért gyakorolt döntő hatást a XX. századi művészetre.
Megörökíteni a boldogságot
Ha egy kép a szignálás mellett datált is, akkor annak a saját korába ágyazottságát is lehet és érdemes vizsgálni. Ziffer Sándor Homokozó gyerekek tengerparton című festményén az évszám – jobbra lent, az aláírás mellett – 1915; tehát 1914. június 28-a,a szarajevói merénylet után vagyunk.
Vászonra festett, nagyméretű olajképet látunk. Dőljünk hátra – felvéve a művész pozícióját –, és élvezzük a látványt, meg az életet! Egyfelől a látványt, ami a ma is használatos tengerparti nyitható ülőkabinok bármelyikéből látszik egy derűs napon, másfelől magát a képet. Itt még nyoma sincs az I. világháború poklának, pedig a Somme folyó völgye, ahol egy évvel később az egyik legvéresebb csatát vívják majd, innen alig több mint 120 kilométer távolságra esik légvonalban. A hangulat remek a tengerparton, a festő szinte brillírozva bánik a színekkel, a formákkal, és az egész téma előadása meglehetősen familiáris.
A gyerek természetesen a festészetben is hálás téma, ugyanúgy, mint a filmen. Hát még piros ruhában, csíkos vászontető alól kinézve. Szinte minden a jól-létet és a boldogságot üzeni. Szép épületek széles panorámával – mondjuk, mint az ostendei korzó –, mindenki jól öltözött és ráér, élvezni a napot és a helyet. A víz valószínűleg akkor is hideg lehetett, de ha nem megy bele valaki, akkor nem is fázik.
Az ecsetkezelés könnyed, de nagyvonalúnak nem mondanám. Csak annyira részletező az előadásmód, ami mellett még megőrizhető a pillanat varázsa. Itt minden egészséges és harmonikus. A műkereskedelem az ehhez hasonló képeket nevezi tömören „etetős” képeknek. És tényleg, ki ne találkozna szívesen hasonló látvánnyal. Ziffer nemrég nősült, felesége mecénásként is vele van. Jó helyen, jó körülmények között dolgozhat. Boldogan festette a tengerpartot. Két másik képét is ismerjük erről a környékről, alakok nélkül, de szikrázó délelőtti fényekkel.
Nyilvánvalóan önfeledt játék ennek a műnek az elkészítése. Semmi egyéb célja nincs, mint ezt a jóleső boldogságot megörökíteni a saját nyelvén. Én a legönfeledtebb, az önmagáért való szórakozásért végzett aktív időtöltést gondolom a leginkább játéknak. Amikor ránézek erre a képre, kicsit olyan érzésem van – talán nem véletlenül –, mintha a ragyogó boldogságot akarta volna befőttként eltenni sötét, hideg, magányos napokra. Ziffer nagyon szerette ezt a művét, az őt követő második generáció csak jóval a halála után vált meg a képtől, a mai Románia területén. Vagyis válását követően hazavitte, majd a család évtizedekig megőrizte ezt a munkát. Napjainkban, amikor a nagybányai művésztelep komoly megbecsültségnek örvend, különösen fontosnak tűnik azoknak a műveknek a bemutatása, amelyek ugyan nem magán a művésztelepen készültek, de mind felfogásukban, mind technikájukban közeli rokonságot mutatnak az ott születettekkel, ezzel ugyanis Nagybánya kisugárzása kerülhet előtérbe. Azaz a nevelő iskoláé – mint a sportban.
Andalúziai párhuzamok
Ha a kártyajátékokat okkal tekintjük szellemi játéknak, akkor különösen igaz ez Salvador Dalí A fenséges pillanat című munkájára, ami szürrealista képhez méltóan tengernyi gondolatot tartalmazhat, rengeteg lehetőséget kínál kérdések felvetésére és azok tetszés szerinti megválaszolására; az óceánnal érintkező „nem szellemi” sivatagban. A kép az Arnolfini Fesztiválok egyik rendszeres alkotójának választott lakhelye, Stuttgart városi képtárában látható. Dalí művei között határozottan a kisebbek egyike, amit a koncentráció megtestesüléseként értelmezek, nagyon gazdag szellemi tartalom mellett.
Én Dalí szakácskönyvének újabb, harmadik kiadásában („Les diners de Gala”; Taschen, 2016) találkoztam legutóbb a képpel, szövegkörnyezetben. A keletkezés dátuma 1938, vagyis kilenc évvel vagyunk a Bunuellel közösen jegyzett filmjük, az „Andalúziai kutya” forgatása után. Ezt a képet több tekintetben is a film esszenciájának tekintem, ezért megkísérlem azzal párhuzamosan értelmezni.
Az Arnolfini Fesztiválok gasztroművészeti szekciójához fűződő segédmunkási kapcsolatom (egyéb kapcsolat mellett) nem igényel részletezést. Azért választottam ezt a képet az életművön belül, mert különösen sokrétűen értelmezhető, tehát jó lehetőséget kínál a szürreális játékosság szemléltetésére. A mű Galához, Dalí élettársához való kötődése már önmagában többfelé nyit utat. Az ételkészítés mint az élvezetek kielégítése a táplálkozáson kívül, végigkíséri Dalí életét Gala mellett (gondoljunk csak a rákokból rakott szénakazalra). Ha a csak félig megsült tükörtojásokat Gala szemeiként értelmezzük, akkor az említett film talán leginkább belénk rögzült képsoránál vagyunk, a borotvapenge (esetleg Gillette) ugyanis itt is nagyon közel van. Ki tudja, bele vág-e, bele kell-e vágnia a tojásba? Ha a jelenetet távolabbról értelmezzük – a kép hátteréből haladunk előre –, akkor az ott békésen nyugvó vizet látjuk, mint a tócsát, amibe a film hölgy szereplőjéhez érkező fiatalember beleesik a kerékpárjáról. Mint a születés helyének langy melege.
A hal a tányér pereme alatt csak volt élőlény. Milyen sokat esett az eső a filmen, itt meg a porszáraz sivatag a jelenet helyszíne; a jelenlét csak közvetett, a hangokat a hiányos telefonkagyló érzékelteti. Átjön még a hang? Szükséges még a hang érzékelése, vagy már elegendően letisztult az érzékelés kizárólag a látvány által is?
A fény a távolban itt is fehéren világít, mint a Hold fénye a filmben, míg a felhő pont középen el nem vágja. A megnyúlt serpenyőt megtámasztó ág száraz, elhalt, és a penge elválasztotta egy darabját, ami még nem esett le. Ez már a Földön túli kezdete, ahol tárgyak még vannak, de súlyuk már nincs? Esetleg mindennek van tömege, de a fizika működik másként, ha egyáltalán?
Az egyetlen élőnek látszó elem a képen a rettentő hosszú árnyékot rajzoló kutya – vagy inkább csak olyan, mintha az volna. Ez a kép Dalí kutyás sorozatának első darabja, innen a bizonytalan asszociáció. A tányér elnyúlt darabja biztos támaszt kapott, de mi lesz a vízcsepp vagy könnycsepp sorsa a borotvapenge fölött, hiszen már elvált a tányér szélétől? („Elvált levélen lebeg a világ” – József Attila: Medáliák.) Mi történik a háttérben vándorló állattal? Talál ivóvizet, vagy kiszárad, mint az asztalon fekvő hal?
És ha az élet vizének egy cseppje hullik azonnal mindenre, akkor minden megelevenedik! Ha ez egy fenséges pillanat, akkor minden és mindenki szabadon dönthet, most még/már béke van és rend. De mi a helyzet akkor, ha csak pillanatnyi hisztérikus roham a gondolatok bravúros halmozása? Nekem gyakran az elképesztő alaposság ad kapaszkodót Dalí képeihez: aki ennyire pontos, annak akkor is élvezem a társaságát, akkor is örülök a jelenlétének, ha játszik velem – pedig nem is értem.
Nem kérdés viszont a festő technikája és az alkalmazott festékanyag. Anilin alapú színek. Nem öregszik, pontosan adagolható, a száradás kívánatos sebessége szabályozható. A tökéletes anyag a perfekcionizmushoz. A szürrealizmus azért is rokon a realitással, mert a festmény megtévesztően valósághű. Dalí rajztudása csak kevesekéhez mérhető! Itt ragadható meg leginkább nagysága, ő ugyanis képes volt megfesteni azt a túltágult tudatállapotú gondolatvilágot, ami foglalkoztatta, gyakran elidegenítve a világtól, de szorosan az anya-gyermek kapcsolatba zárva. Ha egy hasonló kép vagy film feldolgozása nehézséget jelent, akkor bizalommal forduljunk pszichoanalitikushoz.
És mit kívánok én mindannyiunknak? A játék és a képzelet örök szabadságát!
Fotók: Kovács Zoltán és FotonFotó. Reprodukciók: Wikipédia, Magyar Nemzeti Galéria.