Bő négy évtizedet fog át ez a kiállítás, amely Zsubori Ervin megfogalmazásában mintegy retrospektív áttekintése a négyzet motívum megjelenésének Bátai Sándor művészetében, 1977-től napjainkig.
Sokunk előtt ismert, hogy Bátai előszeretettel készíti papíröntvényeit az alapvető geometriai formákat alkalmazva, mint amilyen a kör, az ovális vagy geoid és a téglalap. Az itt látható kamarakiállításon, a 24. Arnolfini (Négyzet) Fesztivál két hívószavához igazodva, 24 olyan munka került a falakra, amelyek így vagy úgy a négyzetes formát vették magukra.
Én elsősorban mégsem a formai világra helyezném a hangsúlyt, hanem a tartalomra. Például arra, hogy a bemutatott rajzok egyszerű vonalakból épülnek fel, amilyenek a természetben olyan sűrűn és magától értetődően fordulnak elő, hogy az emberek szinte észre sem veszik, nem tudatosul a bennük rejlő szépség és finomság, annyira megszokottak, hiszen nincs bennük – látszólag – semmi bonyodalom, ami miatt érdemes lenne odafigyelni, semmi kihívó, izgalmas, sőt, mondhatni, unalmas egy füves puszta például. Emlékszem, nekem is idő kellett ahhoz, hogy megértsem és be tudjak hatolni a természetnek e kis, szerény elemébe, amilyen a fűszál vagy a nádszál. Pedig micsoda erő lakozik bennük! Pascaltól Apollinaire-ig említődnek – hogy csak a francia irodalmat hozzam fel példának.
Idézzük ide Pascaltól: “L’homme n’est qu’un roseau, le plus faible de la nature; mais c’est un roseau pensant.” (Az ember csak egy nádszál, a természet leggyengébbike; de ez egy gondolkodó nádszál.) És idézzük ide Apollinaire-t is, aki L’Adieu (Búcsú) című versében így ír: J’ai cueilli ce brin de bruyère / L’automne est morte souviens-t’en / Nous ne nous verrons plus sur terre / Odeur du temps brin de bruyère / Et souviens-toi que je t’attends – ami szó szerinti fordításban így hangzik: Letéptem ezt a hangaszálat / Emlékezz rá, az ősz halott / A földön többé nem látjuk egymást / Idők illata, hangaszálak / És emlékezzél arra, hogy várlak.
Nos, ezekből a látszólag nagyon egyszerű természeti egységekből mint önálló elemekből építenek fel időnként egy-egy alkotást a kortárs művészek közül sokan, amelyek aztán életművük fontos részét képezik, mint például Torok Sándor esetében. Jelen kiállításon Bátai Sándor rajzaiban látjuk megjelenni képépítő elemként e fűszálszerű vonalakat, amelyekkel nemcsak egy mezőt, hanem egy kőfejtőt is ki tud fejezni a legegyszerűbb módon. Nem véletlen, hogy a kortárs líra is rátalál ezekre a ritmusos, kis munkákra. Szép példát láthatunk az együttműködésre Bátai Sándor és Jász Attila legutóbbi kötete esetében is (Felhőfoszlányok a hajnali fűben), amelyet Bátai finom rajzolatú munkái tesznek még teljesebbé.
A képzőművészetben, festészetben felhasznált anyagok sokasága, változatossága, a papír különféle teste, színe, felülete, tömege, alkalmazási lehetőségeinek sokfélesége általában is kiválthatja az érdeklődést. Az anyag, a matéria maga jelentős helyet foglal el Bátai Sándor művészetében, az itt kiállított művek némelyike is a saját maga készítette vagy újrahasznosított papírból épül fel. Az pedig különösen figyelemreméltó, ahogyan papírmunkáit készíti, akár a papírmasszából született, archaikus hangvételű alkotásait ragadjuk meg, akár finom rajzolatú, rétegesen felépített, egymás alól áttűnő, titkokkal bélelt munkáit vesszük figyelembe. És kiérlelt életanyaggal dolgozik, a földből származó, földdel kapcsolatos matéria adja az elvi alapot: művei erre mint őselemre vonatkoznak. Létfilozófiával átitatott reflexiók a képei, valamiféle misztikus, szakralitásra utaló hangulatot és az időtlenség érzetét váltva ki bennünk.
Ezekben az alkotásokban ott van a földtörténeti és a kultúrtörténeti múlt is: a formák, az amorf felületek, az anyag rétegződése, a rusztikus faktúrák a természet alakulási folyamatát is megidézik, az ember előtti korszakot, a kezdetet, az eredetet. A munkák jelentős része olyan, mint valamilyen régészeti lelet, korok, világok, életek, történetek, emlékek lenyomataként és maradványaként, töredékeként értelmezhető. Rádöbbenhetünk általuk, hogy az elmúlás folyamata is hordoz szépséget és fenségességet, s benne rejlik az élet sokszínűsége is.
A művek ‒ egymással szerves összefonódásban ‒ mindahányan ugyanarra kérdeznek rá, és ilyen kérdések születhetnek bennünk is, s talán ezt kérdezi az alkotó is magától e képek megalkotásakor: Mi az idő? Mi a mulandóság? Hol kezdődik a lét? Van-e kezdet? Hol vagyunk és meddig ebben az időben? Mi a folytonosság, s egyáltalán létezik-e? Mi marad meg, mi időtálló?
Bátai sorozatokat készít, és igen egyszerű, gyakran azonos vagy hasonló címmel látja el munkáit, mint – jelen kiállítás anyagából idézve – Rétegek, Kőfejtő, Töredékek, Jel-felület, Jeruzsálem, Fal. Az olyan, konkrét helyszínre utaló címek, mint a Mikszáth utca Kaposváron, inkább kivételnek számítanak.
Bátai a romlandóság, elmúlás, leépülés folyamatába ad betekintést, rámutatva a benne megmutatkozó esztétikumra is. Az anyag, a materialitás mellett az írás vagy annak imitációja gyakran csak utalásszerűen jelennek meg, pont- vagy betűszerű elemek ritmikus soraiként.
A papíröntvények színezési módja is a természettel, földdel való kapcsolatot hangsúlyozza, hiszen festésük fapáccal, növényi festékekkel és anilinnal történik. A munkák monokrómok, földszíneket, többnyire barnásvöröseket vagy barnákat használ, s ezek különféle világosabb, oldottabb árnyalatait is. Nála a szürke sem hideg.
Nemcsak ennek a kiállításnak az anyaga, hanem a teljes Bátai-életmű is egységes, összefüggő, konzekvens. Ahogyan többször megfogalmazták már: egész pályája során egyetlen művön dolgozik. Hozzátehetjük: az idő megragadásán.
Elhangzott 2023. május 27-én, a 24. Arnolfini (Négyzet) Fesztiválon, az Arnolfini Galériában, Bátai Sándor Négy évtized négyzetei című kiállításának megnyitójaként (szerkesztett változat) | Riportfotók: Kovács Zoltán | > Kiállítás