Zsubori Ervin: Pizzeria dell’arte – T. Horváth Éva dobozuniverzuma

A pizzásdoboz a négyzetes forma egyik archetípusa. A gasztrogeometria alapköve, amelyből az az út van kikövezve, amelyen a pizzába oltott ízkomplexum eljut a végső fogyasztóhoz: hozzánk. A pizzásdoboz értelme tehát a szolgálat, ugyanakkor nem tudjuk nem észrevenni, hogy amit felszolgál, jelesül a pizza, kör alakú… Olyannyira az, hogy okkal említhetjük a körforma esszenciális reprezentánsai között. Mondjuk ki: a pizza a kör maga.

A pizzásdoboz így voltaképpen egy ellentmondás – a tartalom és forma paradoxona. Annak látványos felmutatása, hogy bizonyos esetekben a kör alakú tartalomhoz a négyzet a tökéletes forma. És innentől tulajdonképpen szabad kezet kaptunk: bármi megtörténhet.

T. Horváth Éva képzőművészként nem azon filozofál, van-e a fenti paradoxonnak megoldása. Őt ebben a szituációban a kör egyáltalán nem érdekli – vagy legfeljebb csak addig, amíg éhét csillapítja néhány cikkelyével –, ő kimondottan a négyzetre utazik. Vagyis a dobozra. És rögtön a lényegét ragadja meg; azt, hogy itt egy hordozóról beszélünk. Valamiről, amit alapesetben a pizzafutár hordoz. Igen ám, de mi legyen a hordozóval, ha már kiettük belőle a pizzát? – teszi fel a kérdést T. Horváth Éva, akiben alkatilag fel sem merül, hogy egy ilyen tökéletes forma a kukában végezze. És a válasza egy újabb paradoxont hoz be a képletbe: a doboz ezután is hordozzon, de ne belül, hanem kívül. Azaz ne magában, hanem magán, ne védelmezőként, hanem megtartó alakzatként. És ezzel meg is érkeztünk a Pizzeria dell’arte kockás abroszokkal terített, tágas termeibe.

T. Horváth Éva artisztikus éttermének újrapapírra nyomtatott étlapján tehát nem pizzák, hanem pizzásdobozok szerepelnek. A Pizzeria dell’arte attól különleges, hogy itt minden egyes felszolgált tétel valóban valódi műalkotás, minden fogás egyedi, és bármiből lehet feltét. Értsd: bármiből.

Az alap itt nem paradicsomos vagy tejfölös, hanem neccharisnyás, gézes, reklámújságos vagy kifliszacskós, az öntetek közül pedig az ínyencek választhatnak krumpliszsákos vagy vöröshagymaszatyros verziót is. És hát a feltétek! Azok között valóban minden elképzelhető, a tejeskupaktól a teafilteren és a ragasztószalagon át a ruhacímkéig, sőt, igen, a válltömésig. És ne feledkezzünk meg a banánhéjról sem, amely több specialitásban is felbukkan, méghozzá a maga mumifikálódott valójában. Mindez jólesően megfűszerezve fűrészporral, bőven meglocsolva festékkel, teleírva titkos szavakká összeálló betűmorzsákkal, felvonalazva kiismerhetetlen hálózatokkal. És mehet is a vendég elé…

Mint a felsorolásokból is látszik, a Pizzeria dell’arte stílusából nem hiányzik a humor, a groteszk derű és a felszabadult alkotásvágy, a szabadság intenzív megélése. A recept azonban ennél jóval összetettebb. T. Horváth Éva ugyanis nemcsak a pizzásdobozokat menti meg az enyészettől azzal a művészi gesztussal, hogy mintegy élettel (s nem mellesleg: étellel) alapozott, sorssal bíró vászonnak tekinti őket, hanem az összes rávalót is. Ezek többsége ugyanis szintén rövid úton a szemetesben kötne ki, pusztulásra lenne ítélve.

És itt jön be a történetbe a harmadik paradoxon. T. Horváth Éva ihletett munkájának köszönhetően a használhatatlanná lett használati tárgyak új értelmet kapnak, az értéktelenből értékes lesz, a tucatáruk egyedivé nemesednek, a penészedés megáll, a hulladékból központi képalkotó elem válik. Azaz megtörténik a csoda, amit maga az alkotó – ahogyan az S. Nagy Katalin róla készült monográfiájában olvasható – így fogalmaz meg: „A nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság mégis szépségéről szeretnék valamit elmondani.”

A látszólag könnyű kézzel felszórt alapanyagokból nem káosz lesz ugyanis, hanem harmónia. A Pizzeria dell’arte asztalai körül maradva így mondhatnánk: egyéni íz. Amelyhez jó újból és újból visszatérni, mert ismerős lesz ugyan, de tudjuk előre, hogy sosem lesz ugyanaz.

Amint pedig törzsvendégekké váltunk ebben a dobozokra épített magánuniverzumban, egyfelől kiélesedhet a szemünk a részletekre, másfelől egyre inkább összeáll a kép. Felfedezhetjük például, hogy a falakon szemlélhető menüválasztékból helyenként markáns arcok, figurák, fejek rajzolódnak ki. Szakasztott a Commedia dell’arte klasszikus karakterei. A stabil alapokra, magabiztos mesterségbeli tudásra építő, de az előadásokat rögtönzéssel felpörgető és egyedivé nemesítő „hivatásosok színházából” egy sor szereplő visszaköszönhet T. Horváth Éva dobozairól, ha egy kicsit odafigyelünk rájuk.

A zsugori és öntelt kereskedő, Pantalone – fél szeme behunyva, fogsora kivillan – haragosan bámul, mert rájött, hogy ismét lóvá tették. A szájhős Capitano és a tudálékos Dottore ugyanazon a dobozon kvaterkáznak, az elcsábítható fehérnépet mustrálva. A gyámoltalan, de vidám parasztlegény, Arlecchino barna szőrcsuhában, bordó nadrágban somolyog a színpadon. A mindenre kapható, agyafúrt Brighella kutyaképű maszk mögé bújt, a kedves és okos szolgálólány, Colombina – telt, vörös ajkakkal – aligha kérne tőle randevút.

Ami pedig a sorsűzött szerelmespárt illeti, a modoros és nevetséges Aurelio – aki nyilván toszkánai tájszólással szólalna meg, ha tudna – zöld fejfedőben feszít. Áhítottja, a szép fiatal lány, vagy épp az érzelmes, könnyelmű asszony pedig bezsongja az egész teret, ott van szinte mindenütt: a neve Margherita…


Elhangzott 2023. május 27-én a 24. Arnolfini (Négyzet) Fesztiválon, T. Horváth Éva Pizzeria dell’arte című kiállításának megnyitójaként | Koncepció, válogatás, installálás: T. Horváth Éva és Alföldi László | A tárlaton 42 művészi pizzásdoboz került a falakra, 7 tablón elrendezve | Riportfotók: Kovács Zoltán