gé városa
vöröskő lépcsősoron sétálni
dombon-hegyen át, fel a tetőre –
mintha az égbe –, majd vissza a völgybe,
ahonnan a zegzugos, kanyargó, keskeny utcák
rejtőzködő kertjeik mentén
komótosan kapaszkodnak fel a kővadonba
bejárni ezt a különös világot,
friss szél ölelésében bebarangolni tájait,
elveszni benne, vissza is találni oda,
ahonnan elindultunk
fellegekre nyíló tetőablakon
nézni, ahogy megtörténnek
az évszakok, tavasz, nyár, ősz, tél,
és míg gé maga dalmatinóval telt
pohár mellett a murteren időzik,
besétálni könyveinek sorai között,
az eget átívelő szivárvány alatt
a város hihetetlen történeteibe,
ahol a hegyoldal kóbor macskáit
a költő kertjének pompázó rózsabokrai
rejtik az idegen szemek
s a világvégéről érkező szél elől
nem csodálkozni az újra és újra
felbukkanó Trivulzión, amikor
háztól házig, szembeszélben araszolunk
e csinos mediterrán városkában, ahol
a szélviharok elültével otthonossá
válnak a völgyek és a szirtek,
minden rést, hasadékot, teret
bevilágít és felmelegít a napfény,
s felneveli a szélárnyékban megbúvó,
sűrű lombozatú fügefákat, ahogyan
felnevelte a Cholnokyakat is
ilyenkor nincs más dolgunk, mint
elgondolkozni: vajon teremtett-e,
vagy teremtetlen e világ?
halogatás után
tenyeremben kagyló
szorosra zárva
titkokat őriz
nem kell a gyöngy
nem töröm össze
tenyeremen hópehely
már csak egy csepp víz
hunyd be szemed
a csillag szikrát vet
újra
tenyeremen tenyered
Újra itthon
Megjöttem. Zászlót nem hoztam,
s zászlót nem bont a haza értem,
mégis úgy érzem, hazaértem:
a dal s a szó újra magyar.
De ennyi lenne csak, mi kell?
És mi legyen azzal, mi fáj?
A rongyos ég alatt a táj
Porköpenybe bújik előlem.
Keresem házam, nem találom.
Keresem magam, s nem lelem
sehol e pántlikás helyen,
hol cifra káromlás magányom.
Vágytam ide s most vágyom el
innen, hol barátaim sírnak,
s megadják maguk mind a sírnak.
Szívemben jeges szél seper.
Debrecen, l99l. október 27 – Budapest, 2022. szeptember 10.
Megjelentek az Arnolfini Paperbook 37. kötetében.
